Brno, a képzelet uralma

A Parnas Cafe. Nekem Brno városából ez lesz a legmaradandóbb. Azt hiszem Prágában is van egy hasonló nevű kávézó és étterem, de ott nem esett az utamba. Tehát a Parnasszus szobor uralta téren a szobortól néhány méterre  a sarkon áll az elegáns étterem és kávézó. 38 cseh koronánál kevesebbért itt semmit nem lehet fogyasztani, de amit kapunk az garantáltan finom.

Az árak korrektek, és egészen jó ételek is vannak. Mi csak egy sütire és forró gyümölcslére ültünk be. De egyszerűen maga volt az álomutazás a béke birodalmába. Kényelmes bőrfotelekben lehet a térre látni, minden nagyon elegáns, finom, olyan hely ahol szívesen elüldögél az ember órákig is. A gyümölcslé isteni volt, akár egy forralt bor alkohol nélkül. A vendégek a kisgyermekes családokon, idős barátnőkön át a harmincas haverok mellett a második esély romantikázóin keresztül mindent érintett.
Imádtam, imádtam. és egyedül Brnóban lehetett fagyöngyöt venni!

A város, nagyon pici az óváros rész, egyébként átlagvárosnak tűnt.

Bardejov, az ékszeresdoboz

Az utikönyvünk pontosan ezzel a kifejezéssel élt a bártfai városházára.
Valóban igazat írt, tüneményes, ellenállhatatlanul kis aranyos a régi városháza a középkori város közepén. 
Azt hiszem úgy tudnám a legjobban leírni, ha azt mondanám, hogy olyan mint a karácsonyi mécsestartó kis porcelánházikók. Világító ablakokkal, szépen festetten szabályos téglalapalapú.
Bártfa középkori városközpontjában tényleg ilyen érzés ragad az emberen, mintha belecsöppent volna egy kis játékváros közepébe, templommal, egyenes utcaházsorral a tér körül, szinte vártam, hogy havazni kezdjen és karácsonyi fahéjillat lengjen körbe. De csak az eső szemerkélt. Ennek ellenére Bártfa a kedvencem a szepesi városhangulatok közül. Eperjes is kedves, Késmárk is Lőcse is, de de nekem Bártfa városközpontja a mindenem. Mesebeli városka tényleg.

A busz és vonatállomástól ( a kettő egy helyen van, közös váróteremmel) szerintem öt perc séta volt az egész. rögtön látni a városfalakat, tehát egyértelmű volt merre kell haladnunk.
A férjem mindenáron be akart nézni a templomba, tehát megcsodáltuk. Nem tudom miért ez az erős tiltakozás, ha egy templomot pusztán látványosságként kell megnéznem. Talán mert egy idő után minden olyan egyforma a templomokban. Apszis, szentélykörüljáró, oszlopok, rozettaablak, boltívek, dongaboltozat, színes üvegablakok, szentképek, orgonakarzat.  Amikor már X- dik templomot látom akkor már szinte alig lehet felfedezni egy-egy különbséget. Például én már most sem tudom mi a különbség az eperjesi és a bártfai templombelső közt. Pedig nem olyan régen láttam a kettőt egymás után. Mindegy a bártfai díszesebb volt, aranyozottabb ebben biztos vagyok.

S végre voltak szuveníres boltok. Nekem ezek a mániáim, ha kirándulunk. Vmit hozni kell. Csak annyi a kacat és soha semmi értelmes nincs. Bardejovban tele volt mh szlovák feliratú és zászlójú dolgokkal, hát ilyesmit úgy elvből nem vettem volna, szóval végül beértem a szokásos hűtőmágnes-képeslap duettel. Nem igazán számítanak turistákra Szlovákiában egy városban sem, ez az igazság.

Kezmarok, a vágyott cél

Ide még vonattal próbáltunk eljutni. Egyszerűbb lett volna busszal, de most már mindegy. Kétszeri átszállással lehet Presovból Késmárkra jutni. Kysaknál kellett átszállni a Kosice-Bratislava sebes vonatra.
Kassáról 6.15-kor indul és Kysakon volt 6.30-kor, innen Poprad-Tatry ig utaztunk és 7.30-ra már ott is voltunk Popradon. Végigrohantunk a poprádi állomáson és szinte beestünk a Késmárk felé közlekedő kisvonatra. Nyolcra már Késmárkon voltunk.

Már a vonaton is éreztük végig Kysaktól, hogy töménytelen arányú cigányterületre értünk. Késmárk állomás tele volt velük.

Szeretném azt mondani, hogy szép, és olyan amilyennek megálmodtam. De ezt nagyon nehéz lenne állítani.
A Mauzóleum volt valóban a legpozítívabb élmény. az új evangélikus templom kívülről és belülről is egyszerű. Szinte olyan, mintha érintetlen lenne, a mauzóleumban végtelen a csend. Olyan mély és szinte belső csend uralkodik, hogy tényleg megnyugtat. Béke van. Kívül a világ megváltozott, de itt bent. Itt már ez nem számít. A márvány sima és hűvös tapintású, olyan hideg, könnyfacsaróan hideg. Ha behunytam a szemem szinte örvényként húzott magával valami belső mély kapocs, szinte át lehet lényegülni, elveszni és valami furcsa sötét áramlatba kerülni. Órákig tudtam volna ott lenni. Hallgatni ezt a mély csendet, ezt a néma hangtalanságot, ezt  a belső monológot.

A templom őre ahogy kinyitotta a templomot egyenesen a mauzóleumhoz sietett és nyitotta is. Tudta, aki ide jön, az miatta jön. Nem a templom a lényeg, hanem az, aki itt nyugszik. Egyedül az övé.  S az őr mosolyogva intett, íme! Itt van, menjünk! Az ajtó mögött a délelőtti fényben ott volt. Rögtön rá lehet látni, nem lehet leírni az első pillantást, még nem lehet igazán elkapni sem a pillanatot és megörökítve mélyen elraktározni valahova a szívem és az emlékezetem egy kis titkos rekeszében. Csak az a pici rezzenés, a meghatottság és a boldogság és az eufória valami különös keveréke.
Csak néztem, szívtam magamba, az élményt, mint a levegőt, úgy, ahogy utoljára megnézünk valamit nagyon alaposan, Az első pillantás és a búcsúpillantás hosszú perceivel. Sokáig maradtam. és egyedül, kettesben, vele. Nehéz volt elszakadni tőle, rendkívül nehéz. Mert ide nem minden nap jön el az ember. Talán többet már én sem. De itt most, nagyon itt akartam lenni, egészen, szívemmel, lelkemmel, belélegezni valamit, magamba szívni őt, válaszokat kapni, útmutatást kérni, ki más tudna jobbat és biztosabbat adni? Ezért is volt talán olyan mély ez a csend. A megilletődöttség, a pillanat súlya alatt.
Tizenöt perc. Karnyújtásnyira. Csak a hűvös márvány érintésével. Ennyi volt. Ennél közelebb már csak a leveleknél leszek. De az nem fizikai közelség lesz.
Ez az volt. Végre, annyi év után! Teljesült a vágyam. Azt hiszem igazán elégedett vagyok.

De ott , inkább csak hallgatag és szomorú voltam, a múló pillanatok szomorúsága. Semmit sem lehet kimerevíteni és rámára húzni, egy pillanatot sem. A fénykép csak a másodperc törtrésze, de minden megy tovább.  Nekem is mennem kell, még akkor is, ha nem akarok. Gyűjteni kellett az elszakadáshoz az erőt. S elfogadni a tényt, hogy igen, az élet megy tovább. Nekem ez a tizenöt perc jutott ide. Több is mint reméltem és egyedül.

Nem élhettem vissza az élők türelmével, úgyhogy haladtunk tovább. Megköszöntem a templomőr békés türelmét, igazán nem sürgetett, hagyott időt, amennyit csak szeretnék. Kiértünk az őszi napfényre. Az emlék itt van velem, őrzöm magamban, mindent mit érzékszervvel fel lehetett fogni, s minden mit igyekeztem érzékeken túl magamba szívni.

A fatemplom szép, volt, igazán a fogadórész tetszett nekem a legjobban, hiszen az volt ott akkor, amikor a történet szólt:)

Lsétáltunk a várig. Mély csalódás. Őszintén, szívből, nagyon nagyon nem ilyennek képzeltem, nagyon lehangoló volt, nagyon szomorkodtam, fájt a szívem és inkább csak gyötrődtem magamban, hogy mennyire nem jött át a hangulat, hogy mennyire idegen ez az egész. hogy ennél egészen másabbra számítottam, túlságosan is reméltem valamit, ami az évszázadokon át süt majd, de valójában még a lovagteremnek sem volt semmilyen hangulata, az eredeti festés csak nyomokban. idézte a múltat. Nagyon-fuh nagyon nem jött át, hogy milyen is lehetett ez fénykorában.
Végleg romba zúzta az ábrándokat a hely, tényleg ,a vár egyszerűen katasztrofális, talán semmit sem kellett volna várni, semmit sem kellett volna képzelni, s akkor nem ilyen nagy a csalódás, de ez jutott.
A várból nem igazán látszik a Magas-Tátra, csak a toronyból.

a település tele cigányokkal, valahogy pusztul az egész, romlik minden, a hangulatom a padlóra zuhant, tényleg nem igazán vágyom ide vissza.

Zborov hrad, a makovicai vártúra

A kétségbeesések napja. Teljessé akartuk tenni a Bártfa városi kirándulásunkat. Bártfa buszállomásról 12.00-kor indult percre pontosan a busz.  Bártfáról 8-10 perces buszút a zborói vár. Szürke az ég, szinte esőre áll. A bártfai busz zsúfolt. Vár egy domb tetején sem látszik. Napcsi megbökött, a buszsofőr mögött ültünk és a jegyadó autómata már zboró hradot írt ki. Ok. Egyetlen leszálló nő volt. Kérdezgettem a sofőrt: hrad? hrad? A cigány nő már hamarabb válaszolt hrad. Tehát leszálltunk.

az első kétségbeesés. A világ végén álltunk egy országút szélén - még buszállomás sem volt! - , közeleg az eső, hideg van, egy lepukkant község szélén állunk, sehol semmi. Se tábla, se bolt, semmi, csak a komor hegyek, a kis cigányfalu és a fekete hajú nő. Elindultunk utána. Megkérdeztük hogy hát mégis hrad? - de hát merre a csodába van itt vár???
A nő felmutatott a fenyvesek felé egy hegy tetejére: Hrad! Hrad! van itt hrad!

És valóban ott a fenyvesek közt, egy vár apró romcsipkéi látszottak ki. Oké, jó helyen járunk. Az út két felé vált. a nő balra indult. Mi a vár felé néztünk mutattuk, hogy hát akkor erre? Igen, arra. Tehát lefelé a hegylábhoz. az út véget ért. Tócsákat kerülgettünk a saras út szélén, egyetlen tábla, amire végre magyarul is ki volt írva a vár története. A kis folyón egy rozsdás, rozoga híd vezet át. életveszély már csak rálépni is. Ahogy haladtunk a víz felett a hídon rezgett alattunk az egész szerkezet. Ha belezuhanunk legfeljebb két métert esünk annyira nem vészes.

Kétségbeesés 2.0. Előttünk a hegyláb, és a kitaposott ösvény a 70-80 fok meredek lejtőre mutat. Nyirkos minden, a lehullott barna levelek nedvesek, tapadnak a talpunkra. Nem, kizárt dolog, hogy én ezen a meredek akármin másszak fel a várig. Egy teremtett lélek sincs. Csak a kihalt, néma puszta hegy, szinte rémisztő ez a magunkra utaltság, nem ismerjük az utat felfelé, és nincs semmi, ami támpontot adna merre induljunk el. Ráadásul az időnk vészesen fogy, délután fél ötkor teljes a sötétség, semmi esetre sem akarunk fent maradni a hegyen, úgy hogy ránksötétedik és sötétben kell botorkálnunk. Tehát maximum két óránk van felfelé hogy vissza is érjünk sötétedés előtt.

Azt hiszem itt hangzott el a mondat, hogy hagyjuk a fenébe, inkább vissza az országút szélére a buszvárásra. Napcsi bóklászott én csak homlokráncolva néztem jobbra-balra a hegylábnál, merre indulnjunk? Miért nincs itt semmi?

Napcsi ráakadt egy táblára, amin az 1. jelzés volt, és egy nyíl,ami az irányt mutatta. Azt hiszem megkönnyebbültünk átmenetileg. Végülis ki lesz táblázva az utunk, csak egyik ponttól a másikig kell eljutni. Tehát Napcsi megindult, én a nyomában. Egy lankásabb tisztás vezetett felfelé. úgy 30-40 fokos emelkedő. 2. állomás. haladunk. Ahogy elértük az egyik pontot már láttuk a távolban a következő táblát.

Fogalmam nincs mennyit mentünk, elérkezett az az állapot, amikor már nem is fáztam, sőt ideje nekivetkőzni a túrának, tehát sálat le, kabátot kigombolni, ziháltam, mint aki lefutotta a fél maratont, és még mindig csak felfelé. Meredek, egy kicsit sem lesz egyenes, nem érünk el egy magassági pontot, csak felfelé és felfelé. Csúszik az út, a füves részeken legalább tapad a talpam, tehát a fűnél haladunk. Talán a 4. pontig jutottunk el, amikor már izzadtunk, melegünk és elegünk volt egyaránt. A vár még mindig magasan, a nyomunkban két sötét alak egy kutyával.

Kétségbeesés 3.0. Nincs mit szépíteni, itt azt éreztem, hogy vissza kell fordulnunk. És még mindig nem tudjuk milyen messze van a vár. Kijelentettem, ha a következő tábla jobbra irányít a vár irányába akkor tovább megyünk, ha balra vagyis újabb kerülő egy lankásabb részhez akkor felejtsük el és menjünk lefelé.

A tábla jobbra irányított, tehát tovább. Csökken a távolság a minket üldöző két alak és a kutya egyre közelebb van.
Komolyan rémképeim voltak. Egyértelműen sütött az egész településről, hogy nagy százalékban cigány. Tehát két fiatal cigány srác követ minket fel az erdőbe, nem ismerjük a helyet, egy teremtett lélek sincs, itt vagyunk a semmi közepén a lengyel határtól egy köpésre, jesszus mi lesz itt ha utolérnek????

Tehát nekiiramodtunk felfelé. Bíztam benne, hogy a kutyasétáltatás csak a tisztásig tart és nem tovább az erdőbe. Napcsi már méterekkel előttem, az út csúszós, ráadásul a víz alaposan alámosta, tehát bemosások, fura meredek oldalkavicsok, egyáltalán nem éreztem semmit stabilnak. Kifulladtam. Kész, fáradt vagyok, nincs állóképességem és nem vagyok hozzászokva, hogy felfelé másszak végtelen ideig. A sálammal törölgettem a verejtékem amikor a semmiből vörös szemekkel hatalmas vadászkutya állt jobbra mellettem.
Akkorát sikoltottam, hogy a fél hegyoldal biztosan hallotta. Napcsi hátranézett, én a kutyát bűvöltem. Szegény ártatlan jószág nem értette, miért riadtam meg tőle ennyire, játékos kis dög, de ha nem számít az ember senkire akkor az halál rémítő.
most már nem csak a túrától dobogott a szívem.

Kikészültem nekiiramodtam, és végre felértünk a várhoz.
Talán csak az idő tette, talán csak a nyomasztó körülmények. A vár olyan akár egy horrorfilm kísértetkastélya. A háttérben az ólomszürke égbolt, ősz vége tehát kopár lonbhullatók, és nyomasztóan szürkészöld fenyvesek. Szemerkélni kezdett az eső, a vár törmelékei mindenütt a lábunk alatt.

Munkások talicskában tologatják a kődarabokat, fejükön építéskezési sisak. a vár falai furcsán kifelé állnak, mintha éppen most készülne az egész összedőlni. A kutya és a két srác beért. Középiskolás fehér bőrű, nyílt arcú fiúk, akik a várat jöttek szintén megnézni. Az egyik helybéli, ismerősként köszönget a munkásoknak. Utánuk merészkedünk a várfal mögé- Ha lehet még meredekebb az út, akkor a várudvar felé még meredekebb a lejtő. Minden fal megtámasztva, sivár az egész, lehangoló és egyben félelmetes is.
Még egy várban sem éreztem ezt, de szinte lefagytam és megdermedtem, csak néztem jobbra balra és egyik út sem tűnt barátságosnak, én képtelen vagyok tovább menni. Minimális kíváncsiságom se volt, egyetlen vágyam volt csak: el innen!  Néztem az eget, a dombokat és egyre csak azon kattogott az agyam, nem tanácsos esőben, csúszós meredek úton visszafelé haladni, és főleg sötétben, és a regéci várnál is azt írták ki, hogy esőben nem ajánlott a várhoz menni. Ez a vár pont olyan mint a regéci vár, nem az azért nem volt ijesztő.

Tehát néhány képkattintás után, megindultam visszafelé. Úgy haladtam, mint akit űznek.
Lefelé húsz perc alatt megtettük az utat. És több mint egy órát vártunk a buszra.

Végig azt mondtuk, hogy megbántuk, és nem érte meg. Kipipálhatjuk, de Zboróra soha többet. Nagyon rossz élmény volt.

A srácok valamivel később csatlakoztak hozzánk a buszvárásban. A kutyasétáltató maradt, a másik felszállt és vissza Bártfára.

A várat éppen próbálják helyrepofozni, néhány év múlva talán ismét elfogadható állapotban lesz, legalább a falak, de nem... még egyszer nem jönnék el ide.

Presovska univerzita

Vagyis az Eperjesi Egyetem. Fuh. Tehát mint említettem az előző nap már a földszinten wifi ügyben szétnéztünk. Másnap irány az intézet fel az ötödik emeletre. Rejtélyes módon Eperjesen az összes épületnek a tetőterébe kell mennünk. És miniatúr liftek vannak az épületekben. Sokszor elgondolkodtam, hogy vajon elindul-e és vajon eljutunk-e oda ahova szeretnénk a liftekkel. Időpontokra mentünk.
A tanárnővel egyeztettünk, és azt hiszem az egyetemen a legviccesebb élményünk meg is volt. Az intézetigazgató mindenképpen szeretett volna köszönteni bennünket, tehát átjött, bemutatkozott és beszélt és beszélt. Dőlt belőle szlovákul a szó, amira mi lelkesen mosolyogtunk és bólogattunk, de egy kukkot sem értettünk. Tehát a tanrárnő fordított nekünk és az egész egyszerre volt nagyon vicces és nagyon kellemetlen. Azt hiszem a végén már csak a kellemetlen maradt meg.

Az egyetemen nincs egy tisztes pad sem. Alig néhány ülőhely van, és egy hosszas műbőrrel fedett falba süllyesztett ülőalkalmatosság, amin a szlovákok is ültek. Tehát hosszas várakozásaink alatt itt üldögéltünk. És jöttek mentek a szlovák diákok beszéltek, aztán lecsaptak ránk is és darálták szlovákul az érthetetlen szövegüket, mire angolul visszakérdeztem, hogy na most mi a baja és mit akar és beszél e angolul mert én szlovákul nem, és erre már tudtam előre mi lesz a reakció. Halálrémület az arcon, mintha legalább kasza lenne a kezemben és a pokol bugyra a lábaim előtt úgy eliszkoltak a folyosó túlsó végébe, szó nélkül otthagyva minket, hogy csak néztünk, oké, ideje szlovák szótárt vennünk. Tehát most hogy hazajöttünk egy zsebszótárt beszereztünk, mert erősen szükségét érezzük odakint.

A folyosókon spórolósan sötét van. Mindenütt üvegtéglákon a termekből szűrődik ki fény a folyosóra, a koordinátorunk a legrendesebb és tud angolul. Végre vki. Tehát a papírügyek után wifibeszerzésre mentünk. Na a wifis informatikus tényleg tudott angolul. Annyira tudott, hogy le sem lehetett lőni, csak beszélt és beszélt, olyan dolgokról, amiket magyarul se értenénk, hogy ha így nem jó a gép akkor ez a baj, ha így nincs wifi az a baj, tehát utána már csak bambán néztünk rá és erőtlenül bólogattunk, hogy oké, hát majd rájövünk mi van.

Annyit beszélt, hogy elfelejtette beélesíteni a wifinket, szóval egy-két óra múlva mehettünk is vissza, hogy na most mi van? hát nincs wifi.

Buddynk örökre eltűnt a süllyesztőben, kár, mert jól jött volna a szlovák-magyar-angol keverékével ő mindent jól le tudott beszélni, nem úgy mint mi, akik angolul próbálkoztunk és vagy megértettek vagy nem.

A suli egy itthoni szocreál kórház külsejével bír, a koliszobából rálátunk, met egy udvaron van a kettő. wifizni csak a suliban lehet. A koliba kábel kell, hát ilyesmivel még nem szerelkeztünk fel, majd hozunk legközelebb.

Vissza a koliba. Tehát szobánk a 11. emelet. Ebédidő. Azt hiszem el lehet képzelni, hogy milyen az amikor egy kb. emeletenként 12 szobás koliban a negyedik emelettől felfelé valószínűleg már mindenki lifttel közlekedne, és erre a 11 em X 12 szobára összesen két lift van. Azt hiszem tíz percet vártunk a liftre, amikor meguntuk, hogy oké sose fogunk felérni, inkább gyalog.

Nem, nem voltam odáig a 11. emeletre gyaloglástól, mire felértem már nem is enni akartam, csak szimplán lélegezni. Azzal is beértem.  Ha ezt sűrűn csináljuk le-fel megedződünk, nem lesz szükség kondibérletre jó darabig.

Eperjesi kollégium és a történelmi városrész

Próbálom igazán nem erre helyezni a hangsúlyt, de már majd megvesztem, hogy lássam az épületet. Hogy szinte magamba szívjam a hangulatot, amiben T. tanult. Az Eperjesi kollégiumról végülis nem is tudtam mit gondoljak. Az evangélikus templomhoz két épület is közel van, az egyik a kisebb, a másik a nagyobb. Az egyikben ma könyvtár van. S állítólag ez volt az eredeti, az igazi, az 1667-es koli is. Szerettem volna egy kicsit szétnézni bent is, de az emeleten irodák voltak, a könyvtárosnő gyorsan elzavart onnan. Persze fénykép kellett, ahhoz ragaszkodtam, de ennyi egy épület homlokzata kívülről. Közel a templomokhoz, a város főterén, jobbra és balra szép házak sora. Melyekhez egykor kertek is tartoztak.

Eperjes nagyon polgári, nagyon hideg. Fújt a szél, őszi sárgás napfény, és nagy hűvös.

A Rákóczi-ház. :) Jaj istenem hát azt hiszem az volt a mondatom erre, ha Rákóczi tudta volna mi lesz ebből a házból lehet hogy leteszi a lantot és inkább végez magával nagyon gyorsan. :))) az írásos emlékek mind magyarul vannak, és alattuk szlovákul, hogy mi a kiállítási tárgy. Szóval elég fura volt, hogy a magyarázó írást nem tudtuk elolvasni, de azt viszont értettük, ami ki volt állítva. Valahol ez egy vicc.

Napcsi nem bírt a vérével és magyarul írt a vendégkönyvükbe:)))

A Rákóczi-házban csak mi voltunk. Imádom az ilyet. Nem tolong senki, nem kell embereket kerülgetni, csak miattunk kapcsoltak villanyt és az emeleten bóklászhattunk egyik szobából a másikba. Az ablakokból nem lehetett az utcára nézni, pedig kíváncsi lettem volna a látképre. Egyébként a katolikus templomra néznek az utcafronti ablakok tehát úgysem lehetett benne sok izgalom. De mégis. Rákóczi-ház... próbáltam elképzelni magam a 17. században ebben a házban, nem igazán sikerült. Inkább csak villanásnyi gondolatok voltak és nem több. Jó lett volna látni, hogy milyen lehetett a kertje, a park a hátsó udvar...

Megnéztük Caraffa emlékművét, a városi ítélőtáblát, ahol meghozták a véres döntéseiket. Fényképeztünk egy párat. De a fejünk az nagyon fura mindegyiken. Ki voltunk facsarva mint egy citrom. Elég fázós fejünk van. Bármennyire is sütött a nap, nem ért semmit. Eperjes hideg város.

Persze azt találgattam, hogy melyik ház lehetett, amiben T. lakott. Valahol itt a Rákóczi-ház környékén valamelyik házban? De melyikben? Lehet rá kellene nézni arra a levéltárra minél hamarabb:)))

Csak a történelmi városrészt néztük meg.  Fájt a lábunk, hideg volt. és gyorsan megy le a nap délután. Szép Eperjes, nem túl nagy, de egy napos.

Eperjesi panoráma

Tehát Napcsival ketten lifteztünk felfelé a tetőtérbe. A franciák otthon voltak, de hangjukat se lehetett hallani. Ehhez képest mi iszonyat hangerővel voltunk. Napcsival közöltem összetoljuk a két ágyat, franciaágy formára, tehát hajrá! Napcsinak nem tetszett az ötlet. Mire én elkezdtem rángatni a két heverőt és puff, aztán puff. pici a hely. Húztuk toltuk az ágyakat előre- hátramire sikerült franciaágyformát felölteni.

Hogy a franciák mit gondolhattak nem tudom, de gyepáltuk rendesen a falat, tehát lehet tartottak tőle, hogy átugrunk hozzájuk. Vagy mégis mit művelünk? Fél órája se érkeztünk és szétverjük a szobát? Már három óra felé járt, amikor úgy döntöttem ideje ebédelnünk. Napcsi bejelentette a carbonárát akarja most nyomban eltüntetni, tehát kétfelé szedtem és kimentünk a konyhába megmelegíteni.

Nem emlékszem, hogy ekkor botlottunk-e a két francia tehénbe, de szerintem igen. Tehát fekete keretes szemüveg, hosszú fekete haj, és fekete félvállas felsőben testes francia lány répákat párolt a tűzhelyen. És szerintem instant levest állított elő. Nagyon kolihangulat. Ekkor ráébredtem, hogy jé hát a franciák is tasakos levest esznek? Ki gondolta volna? Mindig azt hittem a francia konyha az olyan hú, meg hát biztos, hogy azok nem akármit esznek, legalább csiga vagy vmi. A répapárolás az instant levesbe valahogy nem illett bele a francia körképembe.

Jaj igen levadásztam a folyosón a szomszédunkat, Paulinát. A lány vékony, egyszerű, festetlen, és kedvesnek tűnt, bár nem volt beszédes. A francia srác még rosszabb. Gael nem szól és nem is lehet látni, csak villanásnyira. Tehát surran és csukódik mögötte az ajtó. Nem túl barátságos.  Vásárolni mentek, vagy ki tudja merre, de ketten maradtunk a koliszobában. Megettük a carbonárát és én elkezdtem berendezkedni. Bepakoltam a szekrényekbe, elrendeztem a tányérokat, a poharakat a hűtőn. Beindítottam a hűtőt, bepakoltam. Felhúztam az ágyneműket és felterítettem az ágytakarót.

Csak tesztelés képpen megvizsgáltam a radiátorunkat, szemeztem a hőfokszabályozóval és végül feltekertem maxra. Vártam, hátha történik valami. És surrogó hang hallatszott. Lesz fűtés! Ez hihetetlen! Melegebb a szoba mint otthon. Mennyei. Haza se akarok most már menni.

A szobában meleg volt, a hasunk tele és semmi kedvünk nem volt megmoccanni. Az ablakon át rálátni az egész városra. Az óváros történelmi elemeire, a tornyokra, a távolban a dombok. Mintha az 1660-as Eperjesi metszetet nézném, szinte rá lehetne illeszteni a régi képre a mostanit. pontosan ilyen a dombok vonala, a két torony ami kimagaslik a házak közül. A lenyugvó nap rózsaszín festékében feltűnnek az éjszakai város fényei. A fényszórók egymás után mozognak lefelé az utakon, a városi világítás kis sárga pontjai. Egész délután az ablakban csüngtem és gyönyörködtem a panorámánkban. Álomszép a koliszobából Eperjes.

Napcsit győzködtem hogy fényképezze le, mert erről kell egy panoráma kép, amire majd emlékezhetünk mindig.  A franciákat alig láttuk, hallani szinte egyáltalán nem hallottuk őket. Sose tudtuk, hogy otthon vannak-e vagy sem, élnek-e vagy sem.

Napcsi megjegyezte, hogy ő este simán hallott egy nyögést a francia sráctól, hát sajnos nem nem az történt, amire gondoltam.:))) amióta a szomszédjaik lettünk lehet rosszat álmodik:)))

Accomodation, avagy franciák a szomszédban

Az internetet a koliszobába még nem tudtuk használni. A Wifi szórás még  fejlett technológia azon a tájon, tehát utólagosan kell felidéznem az egész megérkezésünket.

Miután végigrohantam Miskolcon a pályaudvaron és elértük a Rákóczi intercityt, és 40 perc vonatozás után szépen áttoltak minket a határon. Egy másik országba léptünk észrevétlenül. A szlovák kalauz még tudott magyarul, tehát már a következő csatlakozásról faggattam.

Kassa. Mintha Miskolcra érkeztünk volna. Megtévesztően hasonló elemek voltak. És már a kassai vonatállomáson szembesültem a ténnyel. A szlovákok nem tudnak angolul. Tehát a timetable volt az egyetlen szó, amit vmi módon ki tudott nekem préselni magából a pénztáros. Persze a timetable nem azt írta ki, hogy Presov...így csak az indulási időpontból gyanakodtunk arra, hogy a Lipany az biztos arra fog vinni minket. Még felszállás előtt legalább két szlováktól kérdezgettem hogy Presov lesz e a haladási irány.

Miután megnyugodtunk és felültünk és elindultunk és a kalauznéni elkérte a jegyünket, a kedves kis szlovák nő csak bámulta a jegyet. 22 eurós jegggyel utaztunk egy 2 eurós útszakaszon. Persze ezt még akkor nem tudtuk. De a nő szegény azt se tudta, hogy mit műveljen a jegyünkkel, inkább hozzá se nyúlt ,visszaadta, hogy 10X-es áron másodosztályon utazunk egy lepukkant vasúti kocsiban jobb ha nem piszkálja a jegyünket. Tehát érintetlenül visszakaptuk a jegyet. Csak az érkezési időből szimatoltuk meg, hogy Presovon vagyunk ideje leszállnunk.

Presov. Vonatállomás. Nagyon sivár, nagyon lehangoló és nagyon lepukkant. Mintha a világvége filmet forgatnák. Valami furcsa módon mindkét szlovák állomás a földbe süllyesztve volt, tehát az aluljáróból egyenest a pénztárokhoz vezet az út és onnan lehet az utcára lépni.

A Buddynk szépen megvetette velünk a buszjegyet. Itt a városi buszokra megállók vagy utazási idő szerint lehet jegyet venni. Nem egy jegy van és fix ha egy megállóra kell ha 20 ra akkor is. Nem itt fokozatosan növekszik a jegyár. Nagyon korrekt, nagyon praktikus.

Mivel még a lengyel srácot is felvettük út közben, Presov egyik "bevásárlóközpont"ja előtt ültünk jó másfél órát. Iszonyat hideg volt, fújt a szél, forgalmas sávok, szemben a McDonalds  és lehangoló külvárosi panoráma. Végre lengyel srác megérkezett, irány vissza, a koli felé. Már a buszból egyértelműen látszott az épület. Bejelentkezés, sorba, papírok, passport, aláírás, kulcsok. Beszuszakolódni az apró liftbe és fel a 11. emeletre. A buddynk lelkes volt, én már csak fáradt, átfagyott, és szomjas ja meg éhes is. tehát négy óra út és két óra szenvedés után beestünk a koliszobába.

Nálam a kulcs, a privilégizált első helyemen bedugtam a zárba, nem nyit, ok, másik kulcs az sem nyit. Hát mi a fene? Ha nekem még egyszer vissza kell mennem a földszintre megőrülök. A folyosón egy srác blattyogott felénk és csak egyetlen szó hangzott el: OPEN.

FElnéztem. Tehát íme a francia srác s szomszédban, lenyomtam a kilincset és  köszöngetés és becihelődés után kinyitottam a szobaajtónkat. A francia lány a másik szobából köszönt ki. Első megállapításom, hogy a francia pár nem hasonlít a képre, amin láttam őket.

Kabát, sál le, táskák a földre és újabb három papír kitöltése, Név, regisztrálás, adatok, Napcsi is befutott a totál nagy bőröndünkkel és ketten ültünk az asztalnál, töltögettük a papírjainkat, a lengyel srác megérkezett már öten voltunk az aprócska szobában. FEltettem az utolsó i- re is a pontot és vissza, papírleadás át az irodába és elkészültek a belépőink, fényképek, papírleadás, kolifizetés. A nő legalább négy boríték közt rulettezett, nehéz a visszaváltás, a logikáját már nem is értettem csak reméltem, hogy nem tűnik el a bűvésztrükkjeiben a 300 euróm és nem kezd megőrülni. Valahogy sikerült kitöltenie a papírokat, kiszámolnia visszajárót és jobb ha nem tudom, miféle logikával bűvészkedett a borítékjai közt. Irány a wifi. Az egyetemen hatalmas sor, a buddynk ebédelni akart, a lengyel tűrt csendesen, mi wifit akartunk de sort nem. Tehát úgy döntöttünk ma már épp eleget szenvedtünk, majd holnap. A lengyel srác és a buddynktól elköszöntünk.

Napcsival ketten maradtunk, liftre várva, éhesen. szomjasan. reggel hatkor indultunk otthonról és már fél három volt.

Mosolyog rám a szappantartó

Két nap és utazunk. Holnap vesszük meg a vonatjegyet és ideje lenne időjáráselőrejelzést nézni, mert amilyen hidegek vannak, csizmába és nagykabátba lenne praktikus útnak indulnunk. Remélem a koliban nem lesz nagyon hideg és hogy semmi fontosat nem hagyunk itthon.

A mosolygós szappantartót már bepakoltam, csak hogy jól induljon minden napunk. A várakozás izgalma és a félelem vív párviadalt bennem.

A Rákóczi-intercityvel fogunk utazni, már a neve is jól hangzik:) Most épp a kíváncsiság győzött, alig várom, hogy kiérjünk...