Bardejov, az ékszeresdoboz

Az utikönyvünk pontosan ezzel a kifejezéssel élt a bártfai városházára.
Valóban igazat írt, tüneményes, ellenállhatatlanul kis aranyos a régi városháza a középkori város közepén. 
Azt hiszem úgy tudnám a legjobban leírni, ha azt mondanám, hogy olyan mint a karácsonyi mécsestartó kis porcelánházikók. Világító ablakokkal, szépen festetten szabályos téglalapalapú.
Bártfa középkori városközpontjában tényleg ilyen érzés ragad az emberen, mintha belecsöppent volna egy kis játékváros közepébe, templommal, egyenes utcaházsorral a tér körül, szinte vártam, hogy havazni kezdjen és karácsonyi fahéjillat lengjen körbe. De csak az eső szemerkélt. Ennek ellenére Bártfa a kedvencem a szepesi városhangulatok közül. Eperjes is kedves, Késmárk is Lőcse is, de de nekem Bártfa városközpontja a mindenem. Mesebeli városka tényleg.

A busz és vonatállomástól ( a kettő egy helyen van, közös váróteremmel) szerintem öt perc séta volt az egész. rögtön látni a városfalakat, tehát egyértelmű volt merre kell haladnunk.
A férjem mindenáron be akart nézni a templomba, tehát megcsodáltuk. Nem tudom miért ez az erős tiltakozás, ha egy templomot pusztán látványosságként kell megnéznem. Talán mert egy idő után minden olyan egyforma a templomokban. Apszis, szentélykörüljáró, oszlopok, rozettaablak, boltívek, dongaboltozat, színes üvegablakok, szentképek, orgonakarzat.  Amikor már X- dik templomot látom akkor már szinte alig lehet felfedezni egy-egy különbséget. Például én már most sem tudom mi a különbség az eperjesi és a bártfai templombelső közt. Pedig nem olyan régen láttam a kettőt egymás után. Mindegy a bártfai díszesebb volt, aranyozottabb ebben biztos vagyok.

S végre voltak szuveníres boltok. Nekem ezek a mániáim, ha kirándulunk. Vmit hozni kell. Csak annyi a kacat és soha semmi értelmes nincs. Bardejovban tele volt mh szlovák feliratú és zászlójú dolgokkal, hát ilyesmit úgy elvből nem vettem volna, szóval végül beértem a szokásos hűtőmágnes-képeslap duettel. Nem igazán számítanak turistákra Szlovákiában egy városban sem, ez az igazság.

Kezmarok, a vágyott cél

Ide még vonattal próbáltunk eljutni. Egyszerűbb lett volna busszal, de most már mindegy. Kétszeri átszállással lehet Presovból Késmárkra jutni. Kysaknál kellett átszállni a Kosice-Bratislava sebes vonatra.
Kassáról 6.15-kor indul és Kysakon volt 6.30-kor, innen Poprad-Tatry ig utaztunk és 7.30-ra már ott is voltunk Popradon. Végigrohantunk a poprádi állomáson és szinte beestünk a Késmárk felé közlekedő kisvonatra. Nyolcra már Késmárkon voltunk.

Már a vonaton is éreztük végig Kysaktól, hogy töménytelen arányú cigányterületre értünk. Késmárk állomás tele volt velük.

Szeretném azt mondani, hogy szép, és olyan amilyennek megálmodtam. De ezt nagyon nehéz lenne állítani.
A Mauzóleum volt valóban a legpozítívabb élmény. az új evangélikus templom kívülről és belülről is egyszerű. Szinte olyan, mintha érintetlen lenne, a mauzóleumban végtelen a csend. Olyan mély és szinte belső csend uralkodik, hogy tényleg megnyugtat. Béke van. Kívül a világ megváltozott, de itt bent. Itt már ez nem számít. A márvány sima és hűvös tapintású, olyan hideg, könnyfacsaróan hideg. Ha behunytam a szemem szinte örvényként húzott magával valami belső mély kapocs, szinte át lehet lényegülni, elveszni és valami furcsa sötét áramlatba kerülni. Órákig tudtam volna ott lenni. Hallgatni ezt a mély csendet, ezt a néma hangtalanságot, ezt  a belső monológot.

A templom őre ahogy kinyitotta a templomot egyenesen a mauzóleumhoz sietett és nyitotta is. Tudta, aki ide jön, az miatta jön. Nem a templom a lényeg, hanem az, aki itt nyugszik. Egyedül az övé.  S az őr mosolyogva intett, íme! Itt van, menjünk! Az ajtó mögött a délelőtti fényben ott volt. Rögtön rá lehet látni, nem lehet leírni az első pillantást, még nem lehet igazán elkapni sem a pillanatot és megörökítve mélyen elraktározni valahova a szívem és az emlékezetem egy kis titkos rekeszében. Csak az a pici rezzenés, a meghatottság és a boldogság és az eufória valami különös keveréke.
Csak néztem, szívtam magamba, az élményt, mint a levegőt, úgy, ahogy utoljára megnézünk valamit nagyon alaposan, Az első pillantás és a búcsúpillantás hosszú perceivel. Sokáig maradtam. és egyedül, kettesben, vele. Nehéz volt elszakadni tőle, rendkívül nehéz. Mert ide nem minden nap jön el az ember. Talán többet már én sem. De itt most, nagyon itt akartam lenni, egészen, szívemmel, lelkemmel, belélegezni valamit, magamba szívni őt, válaszokat kapni, útmutatást kérni, ki más tudna jobbat és biztosabbat adni? Ezért is volt talán olyan mély ez a csend. A megilletődöttség, a pillanat súlya alatt.
Tizenöt perc. Karnyújtásnyira. Csak a hűvös márvány érintésével. Ennyi volt. Ennél közelebb már csak a leveleknél leszek. De az nem fizikai közelség lesz.
Ez az volt. Végre, annyi év után! Teljesült a vágyam. Azt hiszem igazán elégedett vagyok.

De ott , inkább csak hallgatag és szomorú voltam, a múló pillanatok szomorúsága. Semmit sem lehet kimerevíteni és rámára húzni, egy pillanatot sem. A fénykép csak a másodperc törtrésze, de minden megy tovább.  Nekem is mennem kell, még akkor is, ha nem akarok. Gyűjteni kellett az elszakadáshoz az erőt. S elfogadni a tényt, hogy igen, az élet megy tovább. Nekem ez a tizenöt perc jutott ide. Több is mint reméltem és egyedül.

Nem élhettem vissza az élők türelmével, úgyhogy haladtunk tovább. Megköszöntem a templomőr békés türelmét, igazán nem sürgetett, hagyott időt, amennyit csak szeretnék. Kiértünk az őszi napfényre. Az emlék itt van velem, őrzöm magamban, mindent mit érzékszervvel fel lehetett fogni, s minden mit igyekeztem érzékeken túl magamba szívni.

A fatemplom szép, volt, igazán a fogadórész tetszett nekem a legjobban, hiszen az volt ott akkor, amikor a történet szólt:)

Lsétáltunk a várig. Mély csalódás. Őszintén, szívből, nagyon nagyon nem ilyennek képzeltem, nagyon lehangoló volt, nagyon szomorkodtam, fájt a szívem és inkább csak gyötrődtem magamban, hogy mennyire nem jött át a hangulat, hogy mennyire idegen ez az egész. hogy ennél egészen másabbra számítottam, túlságosan is reméltem valamit, ami az évszázadokon át süt majd, de valójában még a lovagteremnek sem volt semmilyen hangulata, az eredeti festés csak nyomokban. idézte a múltat. Nagyon-fuh nagyon nem jött át, hogy milyen is lehetett ez fénykorában.
Végleg romba zúzta az ábrándokat a hely, tényleg ,a vár egyszerűen katasztrofális, talán semmit sem kellett volna várni, semmit sem kellett volna képzelni, s akkor nem ilyen nagy a csalódás, de ez jutott.
A várból nem igazán látszik a Magas-Tátra, csak a toronyból.

a település tele cigányokkal, valahogy pusztul az egész, romlik minden, a hangulatom a padlóra zuhant, tényleg nem igazán vágyom ide vissza.

Zborov hrad, a makovicai vártúra

A kétségbeesések napja. Teljessé akartuk tenni a Bártfa városi kirándulásunkat. Bártfa buszállomásról 12.00-kor indult percre pontosan a busz.  Bártfáról 8-10 perces buszút a zborói vár. Szürke az ég, szinte esőre áll. A bártfai busz zsúfolt. Vár egy domb tetején sem látszik. Napcsi megbökött, a buszsofőr mögött ültünk és a jegyadó autómata már zboró hradot írt ki. Ok. Egyetlen leszálló nő volt. Kérdezgettem a sofőrt: hrad? hrad? A cigány nő már hamarabb válaszolt hrad. Tehát leszálltunk.

az első kétségbeesés. A világ végén álltunk egy országút szélén - még buszállomás sem volt! - , közeleg az eső, hideg van, egy lepukkant község szélén állunk, sehol semmi. Se tábla, se bolt, semmi, csak a komor hegyek, a kis cigányfalu és a fekete hajú nő. Elindultunk utána. Megkérdeztük hogy hát mégis hrad? - de hát merre a csodába van itt vár???
A nő felmutatott a fenyvesek felé egy hegy tetejére: Hrad! Hrad! van itt hrad!

És valóban ott a fenyvesek közt, egy vár apró romcsipkéi látszottak ki. Oké, jó helyen járunk. Az út két felé vált. a nő balra indult. Mi a vár felé néztünk mutattuk, hogy hát akkor erre? Igen, arra. Tehát lefelé a hegylábhoz. az út véget ért. Tócsákat kerülgettünk a saras út szélén, egyetlen tábla, amire végre magyarul is ki volt írva a vár története. A kis folyón egy rozsdás, rozoga híd vezet át. életveszély már csak rálépni is. Ahogy haladtunk a víz felett a hídon rezgett alattunk az egész szerkezet. Ha belezuhanunk legfeljebb két métert esünk annyira nem vészes.

Kétségbeesés 2.0. Előttünk a hegyláb, és a kitaposott ösvény a 70-80 fok meredek lejtőre mutat. Nyirkos minden, a lehullott barna levelek nedvesek, tapadnak a talpunkra. Nem, kizárt dolog, hogy én ezen a meredek akármin másszak fel a várig. Egy teremtett lélek sincs. Csak a kihalt, néma puszta hegy, szinte rémisztő ez a magunkra utaltság, nem ismerjük az utat felfelé, és nincs semmi, ami támpontot adna merre induljunk el. Ráadásul az időnk vészesen fogy, délután fél ötkor teljes a sötétség, semmi esetre sem akarunk fent maradni a hegyen, úgy hogy ránksötétedik és sötétben kell botorkálnunk. Tehát maximum két óránk van felfelé hogy vissza is érjünk sötétedés előtt.

Azt hiszem itt hangzott el a mondat, hogy hagyjuk a fenébe, inkább vissza az országút szélére a buszvárásra. Napcsi bóklászott én csak homlokráncolva néztem jobbra-balra a hegylábnál, merre indulnjunk? Miért nincs itt semmi?

Napcsi ráakadt egy táblára, amin az 1. jelzés volt, és egy nyíl,ami az irányt mutatta. Azt hiszem megkönnyebbültünk átmenetileg. Végülis ki lesz táblázva az utunk, csak egyik ponttól a másikig kell eljutni. Tehát Napcsi megindult, én a nyomában. Egy lankásabb tisztás vezetett felfelé. úgy 30-40 fokos emelkedő. 2. állomás. haladunk. Ahogy elértük az egyik pontot már láttuk a távolban a következő táblát.

Fogalmam nincs mennyit mentünk, elérkezett az az állapot, amikor már nem is fáztam, sőt ideje nekivetkőzni a túrának, tehát sálat le, kabátot kigombolni, ziháltam, mint aki lefutotta a fél maratont, és még mindig csak felfelé. Meredek, egy kicsit sem lesz egyenes, nem érünk el egy magassági pontot, csak felfelé és felfelé. Csúszik az út, a füves részeken legalább tapad a talpam, tehát a fűnél haladunk. Talán a 4. pontig jutottunk el, amikor már izzadtunk, melegünk és elegünk volt egyaránt. A vár még mindig magasan, a nyomunkban két sötét alak egy kutyával.

Kétségbeesés 3.0. Nincs mit szépíteni, itt azt éreztem, hogy vissza kell fordulnunk. És még mindig nem tudjuk milyen messze van a vár. Kijelentettem, ha a következő tábla jobbra irányít a vár irányába akkor tovább megyünk, ha balra vagyis újabb kerülő egy lankásabb részhez akkor felejtsük el és menjünk lefelé.

A tábla jobbra irányított, tehát tovább. Csökken a távolság a minket üldöző két alak és a kutya egyre közelebb van.
Komolyan rémképeim voltak. Egyértelműen sütött az egész településről, hogy nagy százalékban cigány. Tehát két fiatal cigány srác követ minket fel az erdőbe, nem ismerjük a helyet, egy teremtett lélek sincs, itt vagyunk a semmi közepén a lengyel határtól egy köpésre, jesszus mi lesz itt ha utolérnek????

Tehát nekiiramodtunk felfelé. Bíztam benne, hogy a kutyasétáltatás csak a tisztásig tart és nem tovább az erdőbe. Napcsi már méterekkel előttem, az út csúszós, ráadásul a víz alaposan alámosta, tehát bemosások, fura meredek oldalkavicsok, egyáltalán nem éreztem semmit stabilnak. Kifulladtam. Kész, fáradt vagyok, nincs állóképességem és nem vagyok hozzászokva, hogy felfelé másszak végtelen ideig. A sálammal törölgettem a verejtékem amikor a semmiből vörös szemekkel hatalmas vadászkutya állt jobbra mellettem.
Akkorát sikoltottam, hogy a fél hegyoldal biztosan hallotta. Napcsi hátranézett, én a kutyát bűvöltem. Szegény ártatlan jószág nem értette, miért riadtam meg tőle ennyire, játékos kis dög, de ha nem számít az ember senkire akkor az halál rémítő.
most már nem csak a túrától dobogott a szívem.

Kikészültem nekiiramodtam, és végre felértünk a várhoz.
Talán csak az idő tette, talán csak a nyomasztó körülmények. A vár olyan akár egy horrorfilm kísértetkastélya. A háttérben az ólomszürke égbolt, ősz vége tehát kopár lonbhullatók, és nyomasztóan szürkészöld fenyvesek. Szemerkélni kezdett az eső, a vár törmelékei mindenütt a lábunk alatt.

Munkások talicskában tologatják a kődarabokat, fejükön építéskezési sisak. a vár falai furcsán kifelé állnak, mintha éppen most készülne az egész összedőlni. A kutya és a két srác beért. Középiskolás fehér bőrű, nyílt arcú fiúk, akik a várat jöttek szintén megnézni. Az egyik helybéli, ismerősként köszönget a munkásoknak. Utánuk merészkedünk a várfal mögé- Ha lehet még meredekebb az út, akkor a várudvar felé még meredekebb a lejtő. Minden fal megtámasztva, sivár az egész, lehangoló és egyben félelmetes is.
Még egy várban sem éreztem ezt, de szinte lefagytam és megdermedtem, csak néztem jobbra balra és egyik út sem tűnt barátságosnak, én képtelen vagyok tovább menni. Minimális kíváncsiságom se volt, egyetlen vágyam volt csak: el innen!  Néztem az eget, a dombokat és egyre csak azon kattogott az agyam, nem tanácsos esőben, csúszós meredek úton visszafelé haladni, és főleg sötétben, és a regéci várnál is azt írták ki, hogy esőben nem ajánlott a várhoz menni. Ez a vár pont olyan mint a regéci vár, nem az azért nem volt ijesztő.

Tehát néhány képkattintás után, megindultam visszafelé. Úgy haladtam, mint akit űznek.
Lefelé húsz perc alatt megtettük az utat. És több mint egy órát vártunk a buszra.

Végig azt mondtuk, hogy megbántuk, és nem érte meg. Kipipálhatjuk, de Zboróra soha többet. Nagyon rossz élmény volt.

A srácok valamivel később csatlakoztak hozzánk a buszvárásban. A kutyasétáltató maradt, a másik felszállt és vissza Bártfára.

A várat éppen próbálják helyrepofozni, néhány év múlva talán ismét elfogadható állapotban lesz, legalább a falak, de nem... még egyszer nem jönnék el ide.