Zborov hrad, a makovicai vártúra

A kétségbeesések napja. Teljessé akartuk tenni a Bártfa városi kirándulásunkat. Bártfa buszállomásról 12.00-kor indult percre pontosan a busz.  Bártfáról 8-10 perces buszút a zborói vár. Szürke az ég, szinte esőre áll. A bártfai busz zsúfolt. Vár egy domb tetején sem látszik. Napcsi megbökött, a buszsofőr mögött ültünk és a jegyadó autómata már zboró hradot írt ki. Ok. Egyetlen leszálló nő volt. Kérdezgettem a sofőrt: hrad? hrad? A cigány nő már hamarabb válaszolt hrad. Tehát leszálltunk.

az első kétségbeesés. A világ végén álltunk egy országút szélén - még buszállomás sem volt! - , közeleg az eső, hideg van, egy lepukkant község szélén állunk, sehol semmi. Se tábla, se bolt, semmi, csak a komor hegyek, a kis cigányfalu és a fekete hajú nő. Elindultunk utána. Megkérdeztük hogy hát mégis hrad? - de hát merre a csodába van itt vár???
A nő felmutatott a fenyvesek felé egy hegy tetejére: Hrad! Hrad! van itt hrad!

És valóban ott a fenyvesek közt, egy vár apró romcsipkéi látszottak ki. Oké, jó helyen járunk. Az út két felé vált. a nő balra indult. Mi a vár felé néztünk mutattuk, hogy hát akkor erre? Igen, arra. Tehát lefelé a hegylábhoz. az út véget ért. Tócsákat kerülgettünk a saras út szélén, egyetlen tábla, amire végre magyarul is ki volt írva a vár története. A kis folyón egy rozsdás, rozoga híd vezet át. életveszély már csak rálépni is. Ahogy haladtunk a víz felett a hídon rezgett alattunk az egész szerkezet. Ha belezuhanunk legfeljebb két métert esünk annyira nem vészes.

Kétségbeesés 2.0. Előttünk a hegyláb, és a kitaposott ösvény a 70-80 fok meredek lejtőre mutat. Nyirkos minden, a lehullott barna levelek nedvesek, tapadnak a talpunkra. Nem, kizárt dolog, hogy én ezen a meredek akármin másszak fel a várig. Egy teremtett lélek sincs. Csak a kihalt, néma puszta hegy, szinte rémisztő ez a magunkra utaltság, nem ismerjük az utat felfelé, és nincs semmi, ami támpontot adna merre induljunk el. Ráadásul az időnk vészesen fogy, délután fél ötkor teljes a sötétség, semmi esetre sem akarunk fent maradni a hegyen, úgy hogy ránksötétedik és sötétben kell botorkálnunk. Tehát maximum két óránk van felfelé hogy vissza is érjünk sötétedés előtt.

Azt hiszem itt hangzott el a mondat, hogy hagyjuk a fenébe, inkább vissza az országút szélére a buszvárásra. Napcsi bóklászott én csak homlokráncolva néztem jobbra-balra a hegylábnál, merre indulnjunk? Miért nincs itt semmi?

Napcsi ráakadt egy táblára, amin az 1. jelzés volt, és egy nyíl,ami az irányt mutatta. Azt hiszem megkönnyebbültünk átmenetileg. Végülis ki lesz táblázva az utunk, csak egyik ponttól a másikig kell eljutni. Tehát Napcsi megindult, én a nyomában. Egy lankásabb tisztás vezetett felfelé. úgy 30-40 fokos emelkedő. 2. állomás. haladunk. Ahogy elértük az egyik pontot már láttuk a távolban a következő táblát.

Fogalmam nincs mennyit mentünk, elérkezett az az állapot, amikor már nem is fáztam, sőt ideje nekivetkőzni a túrának, tehát sálat le, kabátot kigombolni, ziháltam, mint aki lefutotta a fél maratont, és még mindig csak felfelé. Meredek, egy kicsit sem lesz egyenes, nem érünk el egy magassági pontot, csak felfelé és felfelé. Csúszik az út, a füves részeken legalább tapad a talpam, tehát a fűnél haladunk. Talán a 4. pontig jutottunk el, amikor már izzadtunk, melegünk és elegünk volt egyaránt. A vár még mindig magasan, a nyomunkban két sötét alak egy kutyával.

Kétségbeesés 3.0. Nincs mit szépíteni, itt azt éreztem, hogy vissza kell fordulnunk. És még mindig nem tudjuk milyen messze van a vár. Kijelentettem, ha a következő tábla jobbra irányít a vár irányába akkor tovább megyünk, ha balra vagyis újabb kerülő egy lankásabb részhez akkor felejtsük el és menjünk lefelé.

A tábla jobbra irányított, tehát tovább. Csökken a távolság a minket üldöző két alak és a kutya egyre közelebb van.
Komolyan rémképeim voltak. Egyértelműen sütött az egész településről, hogy nagy százalékban cigány. Tehát két fiatal cigány srác követ minket fel az erdőbe, nem ismerjük a helyet, egy teremtett lélek sincs, itt vagyunk a semmi közepén a lengyel határtól egy köpésre, jesszus mi lesz itt ha utolérnek????

Tehát nekiiramodtunk felfelé. Bíztam benne, hogy a kutyasétáltatás csak a tisztásig tart és nem tovább az erdőbe. Napcsi már méterekkel előttem, az út csúszós, ráadásul a víz alaposan alámosta, tehát bemosások, fura meredek oldalkavicsok, egyáltalán nem éreztem semmit stabilnak. Kifulladtam. Kész, fáradt vagyok, nincs állóképességem és nem vagyok hozzászokva, hogy felfelé másszak végtelen ideig. A sálammal törölgettem a verejtékem amikor a semmiből vörös szemekkel hatalmas vadászkutya állt jobbra mellettem.
Akkorát sikoltottam, hogy a fél hegyoldal biztosan hallotta. Napcsi hátranézett, én a kutyát bűvöltem. Szegény ártatlan jószág nem értette, miért riadtam meg tőle ennyire, játékos kis dög, de ha nem számít az ember senkire akkor az halál rémítő.
most már nem csak a túrától dobogott a szívem.

Kikészültem nekiiramodtam, és végre felértünk a várhoz.
Talán csak az idő tette, talán csak a nyomasztó körülmények. A vár olyan akár egy horrorfilm kísértetkastélya. A háttérben az ólomszürke égbolt, ősz vége tehát kopár lonbhullatók, és nyomasztóan szürkészöld fenyvesek. Szemerkélni kezdett az eső, a vár törmelékei mindenütt a lábunk alatt.

Munkások talicskában tologatják a kődarabokat, fejükön építéskezési sisak. a vár falai furcsán kifelé állnak, mintha éppen most készülne az egész összedőlni. A kutya és a két srác beért. Középiskolás fehér bőrű, nyílt arcú fiúk, akik a várat jöttek szintén megnézni. Az egyik helybéli, ismerősként köszönget a munkásoknak. Utánuk merészkedünk a várfal mögé- Ha lehet még meredekebb az út, akkor a várudvar felé még meredekebb a lejtő. Minden fal megtámasztva, sivár az egész, lehangoló és egyben félelmetes is.
Még egy várban sem éreztem ezt, de szinte lefagytam és megdermedtem, csak néztem jobbra balra és egyik út sem tűnt barátságosnak, én képtelen vagyok tovább menni. Minimális kíváncsiságom se volt, egyetlen vágyam volt csak: el innen!  Néztem az eget, a dombokat és egyre csak azon kattogott az agyam, nem tanácsos esőben, csúszós meredek úton visszafelé haladni, és főleg sötétben, és a regéci várnál is azt írták ki, hogy esőben nem ajánlott a várhoz menni. Ez a vár pont olyan mint a regéci vár, nem az azért nem volt ijesztő.

Tehát néhány képkattintás után, megindultam visszafelé. Úgy haladtam, mint akit űznek.
Lefelé húsz perc alatt megtettük az utat. És több mint egy órát vártunk a buszra.

Végig azt mondtuk, hogy megbántuk, és nem érte meg. Kipipálhatjuk, de Zboróra soha többet. Nagyon rossz élmény volt.

A srácok valamivel később csatlakoztak hozzánk a buszvárásban. A kutyasétáltató maradt, a másik felszállt és vissza Bártfára.

A várat éppen próbálják helyrepofozni, néhány év múlva talán ismét elfogadható állapotban lesz, legalább a falak, de nem... még egyszer nem jönnék el ide.