Ide még vonattal próbáltunk eljutni. Egyszerűbb lett volna busszal, de most már mindegy. Kétszeri átszállással lehet Presovból Késmárkra jutni. Kysaknál kellett átszállni a Kosice-Bratislava sebes vonatra.
Kassáról 6.15-kor indul és Kysakon volt 6.30-kor, innen Poprad-Tatry ig utaztunk és 7.30-ra már ott is voltunk Popradon. Végigrohantunk a poprádi állomáson és szinte beestünk a Késmárk felé közlekedő kisvonatra. Nyolcra már Késmárkon voltunk.
Már a vonaton is éreztük végig Kysaktól, hogy töménytelen arányú cigányterületre értünk. Késmárk állomás tele volt velük.
Szeretném azt mondani, hogy szép, és olyan amilyennek megálmodtam. De ezt nagyon nehéz lenne állítani.
A Mauzóleum volt valóban a legpozítívabb élmény. az új evangélikus templom kívülről és belülről is egyszerű. Szinte olyan, mintha érintetlen lenne, a mauzóleumban végtelen a csend. Olyan mély és szinte belső csend uralkodik, hogy tényleg megnyugtat. Béke van. Kívül a világ megváltozott, de itt bent. Itt már ez nem számít. A márvány sima és hűvös tapintású, olyan hideg, könnyfacsaróan hideg. Ha behunytam a szemem szinte örvényként húzott magával valami belső mély kapocs, szinte át lehet lényegülni, elveszni és valami furcsa sötét áramlatba kerülni. Órákig tudtam volna ott lenni. Hallgatni ezt a mély csendet, ezt a néma hangtalanságot, ezt a belső monológot.
A templom őre ahogy kinyitotta a templomot egyenesen a mauzóleumhoz sietett és nyitotta is. Tudta, aki ide jön, az miatta jön. Nem a templom a lényeg, hanem az, aki itt nyugszik. Egyedül az övé. S az őr mosolyogva intett, íme! Itt van, menjünk! Az ajtó mögött a délelőtti fényben ott volt. Rögtön rá lehet látni, nem lehet leírni az első pillantást, még nem lehet igazán elkapni sem a pillanatot és megörökítve mélyen elraktározni valahova a szívem és az emlékezetem egy kis titkos rekeszében. Csak az a pici rezzenés, a meghatottság és a boldogság és az eufória valami különös keveréke.
Csak néztem, szívtam magamba, az élményt, mint a levegőt, úgy, ahogy utoljára megnézünk valamit nagyon alaposan, Az első pillantás és a búcsúpillantás hosszú perceivel. Sokáig maradtam. és egyedül, kettesben, vele. Nehéz volt elszakadni tőle, rendkívül nehéz. Mert ide nem minden nap jön el az ember. Talán többet már én sem. De itt most, nagyon itt akartam lenni, egészen, szívemmel, lelkemmel, belélegezni valamit, magamba szívni őt, válaszokat kapni, útmutatást kérni, ki más tudna jobbat és biztosabbat adni? Ezért is volt talán olyan mély ez a csend. A megilletődöttség, a pillanat súlya alatt.
Tizenöt perc. Karnyújtásnyira. Csak a hűvös márvány érintésével. Ennyi volt. Ennél közelebb már csak a leveleknél leszek. De az nem fizikai közelség lesz.
Ez az volt. Végre, annyi év után! Teljesült a vágyam. Azt hiszem igazán elégedett vagyok.
De ott , inkább csak hallgatag és szomorú voltam, a múló pillanatok szomorúsága. Semmit sem lehet kimerevíteni és rámára húzni, egy pillanatot sem. A fénykép csak a másodperc törtrésze, de minden megy tovább. Nekem is mennem kell, még akkor is, ha nem akarok. Gyűjteni kellett az elszakadáshoz az erőt. S elfogadni a tényt, hogy igen, az élet megy tovább. Nekem ez a tizenöt perc jutott ide. Több is mint reméltem és egyedül.
Nem élhettem vissza az élők türelmével, úgyhogy haladtunk tovább. Megköszöntem a templomőr békés türelmét, igazán nem sürgetett, hagyott időt, amennyit csak szeretnék. Kiértünk az őszi napfényre. Az emlék itt van velem, őrzöm magamban, mindent mit érzékszervvel fel lehetett fogni, s minden mit igyekeztem érzékeken túl magamba szívni.
A fatemplom szép, volt, igazán a fogadórész tetszett nekem a legjobban, hiszen az volt ott akkor, amikor a történet szólt:)
Lsétáltunk a várig. Mély csalódás. Őszintén, szívből, nagyon nagyon nem ilyennek képzeltem, nagyon lehangoló volt, nagyon szomorkodtam, fájt a szívem és inkább csak gyötrődtem magamban, hogy mennyire nem jött át a hangulat, hogy mennyire idegen ez az egész. hogy ennél egészen másabbra számítottam, túlságosan is reméltem valamit, ami az évszázadokon át süt majd, de valójában még a lovagteremnek sem volt semmilyen hangulata, az eredeti festés csak nyomokban. idézte a múltat. Nagyon-fuh nagyon nem jött át, hogy milyen is lehetett ez fénykorában.
Végleg romba zúzta az ábrándokat a hely, tényleg ,a vár egyszerűen katasztrofális, talán semmit sem kellett volna várni, semmit sem kellett volna képzelni, s akkor nem ilyen nagy a csalódás, de ez jutott.
A várból nem igazán látszik a Magas-Tátra, csak a toronyból.
a település tele cigányokkal, valahogy pusztul az egész, romlik minden, a hangulatom a padlóra zuhant, tényleg nem igazán vágyom ide vissza.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése