Presovska univerzita

Vagyis az Eperjesi Egyetem. Fuh. Tehát mint említettem az előző nap már a földszinten wifi ügyben szétnéztünk. Másnap irány az intézet fel az ötödik emeletre. Rejtélyes módon Eperjesen az összes épületnek a tetőterébe kell mennünk. És miniatúr liftek vannak az épületekben. Sokszor elgondolkodtam, hogy vajon elindul-e és vajon eljutunk-e oda ahova szeretnénk a liftekkel. Időpontokra mentünk.
A tanárnővel egyeztettünk, és azt hiszem az egyetemen a legviccesebb élményünk meg is volt. Az intézetigazgató mindenképpen szeretett volna köszönteni bennünket, tehát átjött, bemutatkozott és beszélt és beszélt. Dőlt belőle szlovákul a szó, amira mi lelkesen mosolyogtunk és bólogattunk, de egy kukkot sem értettünk. Tehát a tanrárnő fordított nekünk és az egész egyszerre volt nagyon vicces és nagyon kellemetlen. Azt hiszem a végén már csak a kellemetlen maradt meg.

Az egyetemen nincs egy tisztes pad sem. Alig néhány ülőhely van, és egy hosszas műbőrrel fedett falba süllyesztett ülőalkalmatosság, amin a szlovákok is ültek. Tehát hosszas várakozásaink alatt itt üldögéltünk. És jöttek mentek a szlovák diákok beszéltek, aztán lecsaptak ránk is és darálták szlovákul az érthetetlen szövegüket, mire angolul visszakérdeztem, hogy na most mi a baja és mit akar és beszél e angolul mert én szlovákul nem, és erre már tudtam előre mi lesz a reakció. Halálrémület az arcon, mintha legalább kasza lenne a kezemben és a pokol bugyra a lábaim előtt úgy eliszkoltak a folyosó túlsó végébe, szó nélkül otthagyva minket, hogy csak néztünk, oké, ideje szlovák szótárt vennünk. Tehát most hogy hazajöttünk egy zsebszótárt beszereztünk, mert erősen szükségét érezzük odakint.

A folyosókon spórolósan sötét van. Mindenütt üvegtéglákon a termekből szűrődik ki fény a folyosóra, a koordinátorunk a legrendesebb és tud angolul. Végre vki. Tehát a papírügyek után wifibeszerzésre mentünk. Na a wifis informatikus tényleg tudott angolul. Annyira tudott, hogy le sem lehetett lőni, csak beszélt és beszélt, olyan dolgokról, amiket magyarul se értenénk, hogy ha így nem jó a gép akkor ez a baj, ha így nincs wifi az a baj, tehát utána már csak bambán néztünk rá és erőtlenül bólogattunk, hogy oké, hát majd rájövünk mi van.

Annyit beszélt, hogy elfelejtette beélesíteni a wifinket, szóval egy-két óra múlva mehettünk is vissza, hogy na most mi van? hát nincs wifi.

Buddynk örökre eltűnt a süllyesztőben, kár, mert jól jött volna a szlovák-magyar-angol keverékével ő mindent jól le tudott beszélni, nem úgy mint mi, akik angolul próbálkoztunk és vagy megértettek vagy nem.

A suli egy itthoni szocreál kórház külsejével bír, a koliszobából rálátunk, met egy udvaron van a kettő. wifizni csak a suliban lehet. A koliba kábel kell, hát ilyesmivel még nem szerelkeztünk fel, majd hozunk legközelebb.

Vissza a koliba. Tehát szobánk a 11. emelet. Ebédidő. Azt hiszem el lehet képzelni, hogy milyen az amikor egy kb. emeletenként 12 szobás koliban a negyedik emelettől felfelé valószínűleg már mindenki lifttel közlekedne, és erre a 11 em X 12 szobára összesen két lift van. Azt hiszem tíz percet vártunk a liftre, amikor meguntuk, hogy oké sose fogunk felérni, inkább gyalog.

Nem, nem voltam odáig a 11. emeletre gyaloglástól, mire felértem már nem is enni akartam, csak szimplán lélegezni. Azzal is beértem.  Ha ezt sűrűn csináljuk le-fel megedződünk, nem lesz szükség kondibérletre jó darabig.

Eperjesi kollégium és a történelmi városrész

Próbálom igazán nem erre helyezni a hangsúlyt, de már majd megvesztem, hogy lássam az épületet. Hogy szinte magamba szívjam a hangulatot, amiben T. tanult. Az Eperjesi kollégiumról végülis nem is tudtam mit gondoljak. Az evangélikus templomhoz két épület is közel van, az egyik a kisebb, a másik a nagyobb. Az egyikben ma könyvtár van. S állítólag ez volt az eredeti, az igazi, az 1667-es koli is. Szerettem volna egy kicsit szétnézni bent is, de az emeleten irodák voltak, a könyvtárosnő gyorsan elzavart onnan. Persze fénykép kellett, ahhoz ragaszkodtam, de ennyi egy épület homlokzata kívülről. Közel a templomokhoz, a város főterén, jobbra és balra szép házak sora. Melyekhez egykor kertek is tartoztak.

Eperjes nagyon polgári, nagyon hideg. Fújt a szél, őszi sárgás napfény, és nagy hűvös.

A Rákóczi-ház. :) Jaj istenem hát azt hiszem az volt a mondatom erre, ha Rákóczi tudta volna mi lesz ebből a házból lehet hogy leteszi a lantot és inkább végez magával nagyon gyorsan. :))) az írásos emlékek mind magyarul vannak, és alattuk szlovákul, hogy mi a kiállítási tárgy. Szóval elég fura volt, hogy a magyarázó írást nem tudtuk elolvasni, de azt viszont értettük, ami ki volt állítva. Valahol ez egy vicc.

Napcsi nem bírt a vérével és magyarul írt a vendégkönyvükbe:)))

A Rákóczi-házban csak mi voltunk. Imádom az ilyet. Nem tolong senki, nem kell embereket kerülgetni, csak miattunk kapcsoltak villanyt és az emeleten bóklászhattunk egyik szobából a másikba. Az ablakokból nem lehetett az utcára nézni, pedig kíváncsi lettem volna a látképre. Egyébként a katolikus templomra néznek az utcafronti ablakok tehát úgysem lehetett benne sok izgalom. De mégis. Rákóczi-ház... próbáltam elképzelni magam a 17. században ebben a házban, nem igazán sikerült. Inkább csak villanásnyi gondolatok voltak és nem több. Jó lett volna látni, hogy milyen lehetett a kertje, a park a hátsó udvar...

Megnéztük Caraffa emlékművét, a városi ítélőtáblát, ahol meghozták a véres döntéseiket. Fényképeztünk egy párat. De a fejünk az nagyon fura mindegyiken. Ki voltunk facsarva mint egy citrom. Elég fázós fejünk van. Bármennyire is sütött a nap, nem ért semmit. Eperjes hideg város.

Persze azt találgattam, hogy melyik ház lehetett, amiben T. lakott. Valahol itt a Rákóczi-ház környékén valamelyik házban? De melyikben? Lehet rá kellene nézni arra a levéltárra minél hamarabb:)))

Csak a történelmi városrészt néztük meg.  Fájt a lábunk, hideg volt. és gyorsan megy le a nap délután. Szép Eperjes, nem túl nagy, de egy napos.

Eperjesi panoráma

Tehát Napcsival ketten lifteztünk felfelé a tetőtérbe. A franciák otthon voltak, de hangjukat se lehetett hallani. Ehhez képest mi iszonyat hangerővel voltunk. Napcsival közöltem összetoljuk a két ágyat, franciaágy formára, tehát hajrá! Napcsinak nem tetszett az ötlet. Mire én elkezdtem rángatni a két heverőt és puff, aztán puff. pici a hely. Húztuk toltuk az ágyakat előre- hátramire sikerült franciaágyformát felölteni.

Hogy a franciák mit gondolhattak nem tudom, de gyepáltuk rendesen a falat, tehát lehet tartottak tőle, hogy átugrunk hozzájuk. Vagy mégis mit művelünk? Fél órája se érkeztünk és szétverjük a szobát? Már három óra felé járt, amikor úgy döntöttem ideje ebédelnünk. Napcsi bejelentette a carbonárát akarja most nyomban eltüntetni, tehát kétfelé szedtem és kimentünk a konyhába megmelegíteni.

Nem emlékszem, hogy ekkor botlottunk-e a két francia tehénbe, de szerintem igen. Tehát fekete keretes szemüveg, hosszú fekete haj, és fekete félvállas felsőben testes francia lány répákat párolt a tűzhelyen. És szerintem instant levest állított elő. Nagyon kolihangulat. Ekkor ráébredtem, hogy jé hát a franciák is tasakos levest esznek? Ki gondolta volna? Mindig azt hittem a francia konyha az olyan hú, meg hát biztos, hogy azok nem akármit esznek, legalább csiga vagy vmi. A répapárolás az instant levesbe valahogy nem illett bele a francia körképembe.

Jaj igen levadásztam a folyosón a szomszédunkat, Paulinát. A lány vékony, egyszerű, festetlen, és kedvesnek tűnt, bár nem volt beszédes. A francia srác még rosszabb. Gael nem szól és nem is lehet látni, csak villanásnyira. Tehát surran és csukódik mögötte az ajtó. Nem túl barátságos.  Vásárolni mentek, vagy ki tudja merre, de ketten maradtunk a koliszobában. Megettük a carbonárát és én elkezdtem berendezkedni. Bepakoltam a szekrényekbe, elrendeztem a tányérokat, a poharakat a hűtőn. Beindítottam a hűtőt, bepakoltam. Felhúztam az ágyneműket és felterítettem az ágytakarót.

Csak tesztelés képpen megvizsgáltam a radiátorunkat, szemeztem a hőfokszabályozóval és végül feltekertem maxra. Vártam, hátha történik valami. És surrogó hang hallatszott. Lesz fűtés! Ez hihetetlen! Melegebb a szoba mint otthon. Mennyei. Haza se akarok most már menni.

A szobában meleg volt, a hasunk tele és semmi kedvünk nem volt megmoccanni. Az ablakon át rálátni az egész városra. Az óváros történelmi elemeire, a tornyokra, a távolban a dombok. Mintha az 1660-as Eperjesi metszetet nézném, szinte rá lehetne illeszteni a régi képre a mostanit. pontosan ilyen a dombok vonala, a két torony ami kimagaslik a házak közül. A lenyugvó nap rózsaszín festékében feltűnnek az éjszakai város fényei. A fényszórók egymás után mozognak lefelé az utakon, a városi világítás kis sárga pontjai. Egész délután az ablakban csüngtem és gyönyörködtem a panorámánkban. Álomszép a koliszobából Eperjes.

Napcsit győzködtem hogy fényképezze le, mert erről kell egy panoráma kép, amire majd emlékezhetünk mindig.  A franciákat alig láttuk, hallani szinte egyáltalán nem hallottuk őket. Sose tudtuk, hogy otthon vannak-e vagy sem, élnek-e vagy sem.

Napcsi megjegyezte, hogy ő este simán hallott egy nyögést a francia sráctól, hát sajnos nem nem az történt, amire gondoltam.:))) amióta a szomszédjaik lettünk lehet rosszat álmodik:)))

Accomodation, avagy franciák a szomszédban

Az internetet a koliszobába még nem tudtuk használni. A Wifi szórás még  fejlett technológia azon a tájon, tehát utólagosan kell felidéznem az egész megérkezésünket.

Miután végigrohantam Miskolcon a pályaudvaron és elértük a Rákóczi intercityt, és 40 perc vonatozás után szépen áttoltak minket a határon. Egy másik országba léptünk észrevétlenül. A szlovák kalauz még tudott magyarul, tehát már a következő csatlakozásról faggattam.

Kassa. Mintha Miskolcra érkeztünk volna. Megtévesztően hasonló elemek voltak. És már a kassai vonatállomáson szembesültem a ténnyel. A szlovákok nem tudnak angolul. Tehát a timetable volt az egyetlen szó, amit vmi módon ki tudott nekem préselni magából a pénztáros. Persze a timetable nem azt írta ki, hogy Presov...így csak az indulási időpontból gyanakodtunk arra, hogy a Lipany az biztos arra fog vinni minket. Még felszállás előtt legalább két szlováktól kérdezgettem hogy Presov lesz e a haladási irány.

Miután megnyugodtunk és felültünk és elindultunk és a kalauznéni elkérte a jegyünket, a kedves kis szlovák nő csak bámulta a jegyet. 22 eurós jegggyel utaztunk egy 2 eurós útszakaszon. Persze ezt még akkor nem tudtuk. De a nő szegény azt se tudta, hogy mit műveljen a jegyünkkel, inkább hozzá se nyúlt ,visszaadta, hogy 10X-es áron másodosztályon utazunk egy lepukkant vasúti kocsiban jobb ha nem piszkálja a jegyünket. Tehát érintetlenül visszakaptuk a jegyet. Csak az érkezési időből szimatoltuk meg, hogy Presovon vagyunk ideje leszállnunk.

Presov. Vonatállomás. Nagyon sivár, nagyon lehangoló és nagyon lepukkant. Mintha a világvége filmet forgatnák. Valami furcsa módon mindkét szlovák állomás a földbe süllyesztve volt, tehát az aluljáróból egyenest a pénztárokhoz vezet az út és onnan lehet az utcára lépni.

A Buddynk szépen megvetette velünk a buszjegyet. Itt a városi buszokra megállók vagy utazási idő szerint lehet jegyet venni. Nem egy jegy van és fix ha egy megállóra kell ha 20 ra akkor is. Nem itt fokozatosan növekszik a jegyár. Nagyon korrekt, nagyon praktikus.

Mivel még a lengyel srácot is felvettük út közben, Presov egyik "bevásárlóközpont"ja előtt ültünk jó másfél órát. Iszonyat hideg volt, fújt a szél, forgalmas sávok, szemben a McDonalds  és lehangoló külvárosi panoráma. Végre lengyel srác megérkezett, irány vissza, a koli felé. Már a buszból egyértelműen látszott az épület. Bejelentkezés, sorba, papírok, passport, aláírás, kulcsok. Beszuszakolódni az apró liftbe és fel a 11. emeletre. A buddynk lelkes volt, én már csak fáradt, átfagyott, és szomjas ja meg éhes is. tehát négy óra út és két óra szenvedés után beestünk a koliszobába.

Nálam a kulcs, a privilégizált első helyemen bedugtam a zárba, nem nyit, ok, másik kulcs az sem nyit. Hát mi a fene? Ha nekem még egyszer vissza kell mennem a földszintre megőrülök. A folyosón egy srác blattyogott felénk és csak egyetlen szó hangzott el: OPEN.

FElnéztem. Tehát íme a francia srác s szomszédban, lenyomtam a kilincset és  köszöngetés és becihelődés után kinyitottam a szobaajtónkat. A francia lány a másik szobából köszönt ki. Első megállapításom, hogy a francia pár nem hasonlít a képre, amin láttam őket.

Kabát, sál le, táskák a földre és újabb három papír kitöltése, Név, regisztrálás, adatok, Napcsi is befutott a totál nagy bőröndünkkel és ketten ültünk az asztalnál, töltögettük a papírjainkat, a lengyel srác megérkezett már öten voltunk az aprócska szobában. FEltettem az utolsó i- re is a pontot és vissza, papírleadás át az irodába és elkészültek a belépőink, fényképek, papírleadás, kolifizetés. A nő legalább négy boríték közt rulettezett, nehéz a visszaváltás, a logikáját már nem is értettem csak reméltem, hogy nem tűnik el a bűvésztrükkjeiben a 300 euróm és nem kezd megőrülni. Valahogy sikerült kitöltenie a papírokat, kiszámolnia visszajárót és jobb ha nem tudom, miféle logikával bűvészkedett a borítékjai közt. Irány a wifi. Az egyetemen hatalmas sor, a buddynk ebédelni akart, a lengyel tűrt csendesen, mi wifit akartunk de sort nem. Tehát úgy döntöttünk ma már épp eleget szenvedtünk, majd holnap. A lengyel srác és a buddynktól elköszöntünk.

Napcsival ketten maradtunk, liftre várva, éhesen. szomjasan. reggel hatkor indultunk otthonról és már fél három volt.

Mosolyog rám a szappantartó

Két nap és utazunk. Holnap vesszük meg a vonatjegyet és ideje lenne időjáráselőrejelzést nézni, mert amilyen hidegek vannak, csizmába és nagykabátba lenne praktikus útnak indulnunk. Remélem a koliban nem lesz nagyon hideg és hogy semmi fontosat nem hagyunk itthon.

A mosolygós szappantartót már bepakoltam, csak hogy jól induljon minden napunk. A várakozás izgalma és a félelem vív párviadalt bennem.

A Rákóczi-intercityvel fogunk utazni, már a neve is jól hangzik:) Most épp a kíváncsiság győzött, alig várom, hogy kiérjünk...